A szív-menedzser története

Az élet egy nagy szervezetben gyakran olyannak tűnik, mint egy játékasztal játékban lévő labdájáé.

Pedig a szervezet úgy dolgozik, mint az emberi test, minden pontosan illeszkedik egymásba. Mégis, amikor nem látjuk az egészet, kaotikus zavarnak élhetjük meg.

Vegyük csak a szív-menedzser példáját:

Néha békésen indul a munka. A tüdők felől friss vér érkezik, minden pumpa simán működik: lub.. dub.. lub… dub

Aztán OOOOOOOOOOOOh! VESZÉLY! SÜRGŐSSÉGI ESET!

Megszólalnak a szirénák. Hírvivők nyomulnak az irodádba: kémiai hírvivők a véráramból, hírvivők az idegvégződésekből.

Kik ezek? Honnan jön az információjuk? Ki adott nekik felhatalmazást, hogy megmondják neked, hogy mit tegyél?

• Próbálsz visszakérdezni: Veszély? Hol, merre van?
• A magas szintű hírvivő azt mondja: NINCS IDŐ MAGYARÁZATRA! Csak PUMPÁLJ!
• Így aztán te is riasztod az embereidet: Mindent bele! Pumpáljunk!

Jó a csapatod, gyorsan összeszedik magukat, beállnak a gépekhez és pumpálnak. lub… dub… lub… dub…

Büszke vagy az embereidre és a hírvivők felé is lelkesen mondod: ide nekünk azt a sürgősségi, veszélyes helyzetet! Megbirkózunk vele!

A hírvivők a mail-boxukra merednek, majd néhány perc múlva térnek vissza rád. Ok lassíts! - mondják a véráramból, vegyél vissza! – mondják az idegvégződésekből. Lemondták a sürgősséget.

De hát hogyan – kérdezed – most futunk fel teljes gőzre…

 KAPCSOLJ VISSZA! ÁLLJ LE! – üvöltik most már szinte kétségbeesetten. Még felrobban a rendszer…

„és az embereimnek mit mondjak?”

ÁLLJ LE!

Aztán visszamész a csapatodhoz és nekik magyarázod: Így a legjobb a rendszernek. Mit vársz tőlem? Nem én hozom a szabályokat.

Amikor minden elcsendesedik. A vér szépen, egyenletesen áramlik. Dorombolnak a pumpák: lub… dub… lub… dub… és te elgondolkodsz.

A csapatodra gondolsz és izgulsz, hogy vajon még hány változást és irányváltást bírnak ki? És ha egyszer tényleg fellép a veszély és sürgősség helyzete, vajon akkor számíthatsz-e még rájuk?

Aztán a hírvivőkre gondolsz, arra, hogy ők szakértők, akik nagymenőznek, utasításokat adnak, kevernek-kavarnak. Mikor volt az utolsó alkalom, hogy ők saját kezűleg léptek közbe és vérezték be a kezüket, hogy egy-egy beragadt billentyűt megmozgassanak?

Aztán azokra fent gondolsz. Akárkik is legyenek ők, akármerre is legyenek. Játszanak velünk vagy mi a fene? Talán tudják, hogy mit csinálnak… talán nem tudják. Mit csinálnak naphosszat? Vajon látják e az összképet… és mi van, ha nem? Mi van, ha egyszerűen csak… őrültek?

Aztán magadon gondolkodsz el: Ez a stressz. Ahogy kirohantál a hírvivőkre – pedig csak a munkájukat végzik. Elvesztetted a nyugalmadat, talán már nem vagy többre képes. Talán már nem is vagy az a szív, aki valaha voltál.

Gondolkodásodban zajok szakítanak félbe. Rohanva jön a véráramban a hír… oh igen, tudom. VESZÉLY! SÜRGŐSSÉGI ESET!