„A félelem bekopogott az ajtón, amikor a bátorság kinyitotta, már senki nem volt ott.”
Sok minden visszafogja az egyén törekvéseit és boldogulását, a leggyakrabban megnevezett akadály mégis a félelem. A félelem visszatarthat a döntéstől, a cselekvéstől, attól, hogy segítséget kérjünk és még attól is, hogy megfogalmazzuk, mit szeretnénk ebben az életben.
Ettől félnek a legtöbben és ezért bele sem fognak feladatokba. Talán azon az ősi képzeten alapul, hogy bármit teszünk, abban mindenképpen tökéletesen sikeresnek kell legyünk. Kell ennél jobb recept a bukás érzethez?
Sokan tartanak attól is, hogy végül sikeresen véghezvisznek valamit. Ami több felelősséggel, rájuk irányuló figyelemmel és azután már mindig nagyobb teljesítmény elvárással jár együtt. Gyermekként sokunkat a bukásra, a sikertelenségre sokkal jobban felkészítettek, mint a sikerre. Nem csoda, hogy jobban is tartunk tőle.
Miközben felnövünk erősen függünk a környezetünk, szüleink és kortársaink igazolásától, hogy megfelelőek vagyunk. A felnőtt korban a mások megítéléstől való félelem aztán visszatarthat, hogy tegyük, amit szeretnénk vagy kövessük az álmainkat.
Ez, mint minden további félelmünk is, olyan fajta, amitől csak szenvedni lehet. Mert vagy megengedjük, hogy megtörténjenek a dolgok vagy fájunk. Az élet tele van leckékkel, ezek között sokban hibázunk és megtapasztaljuk a lefelé mozdulást. Az ilyen hangulati kilengések, nem szükségszerűen válnak érzelmi fájdalommá és szenvedéssé, csak ha megengedjük neki.
Sokan tartanak attól, hogy nyilvánosan valami hibát vétenek, mert ilyenkor megengedik magunknak a szégyen érzetét és olyan gondolatokat, amik arról szólnak, hogy mások talán butának, bolondnak pecsételik őket. Dehogy valóban arról szól, hogy mennyire igyekszünk gondolatolvasóként megengedni magunknak, hogy rosszul érezzük magunkat mások esetleges gondolatai miatt.
Sokan ragadnak be számukra szenvedést hozó személyes és üzleti kapcsolatokban, mert félnek az egyedülléttől. Mások nem beszélnek nyíltan az érzéseikről, nehogy barátaik, családjuk elforduljon tőlük. Érdemes felismerrni, hogy sohasem vagyunk valóban egyedül, és ha bizonyos emberek eltávolódnak tőlünk, mert őszinték vagyunk, akkor lehet, hogy jobban is járunk ezek nélkül az embereink nélkül. Mindig lesznek új barátok, új kollégák, új célok, akiket megismerhetünk, akikhez kapcsolódhatunk, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Ha sikerül az önértékelésünkön javítani, megértjük a jó dolgokat, ami velünk bekerült ebbe a világba, akkor lassan ez a félelem kikerül a szótárunkból.
Amikor a társadalomba vagy a szakmába kilépünk, magunkat és ötleteinket megmutatjuk, mindig ott van a rizikó, hogy nem tetszik, amit nyújtunk és elutasításra találunk. És akkor mi van? Maga az elutasítás nem szól arról, hogy mi milyen értékesek, tehetségesek, vagy kívánatosak vagyunk. Arról szól, hogy a személy, vagy csoport akinek bemutatkoztunk másként gondolja. Pont. Döntésre vár részünkről, hogy abszolút idiótaként, aki mindent rosszul csinál írjuk le magunkat, majd elássuk, stb. vagy azt mondjuk, hogy megpróbáltuk és itt nem jött be, ezeknek más kellett ezúttal. Annyi ember van, aki boldogan elfogadja a társaságunkat és aki ünnepli a gondolatainkat, amiket már valaki más elutasított. Érdemes itt továbblépni hát, alkotni, tenni és nem a személyünk elleni támadást látni az ilyen elutasításokban.
Számos magánéleti és üzleti kapcsolat ment már rá arra, hogy a felek közötti kommunikáció nem volt tiszta, egyértelmű és őszinte. Pedig életfontosságú, hogy mindenkor a valódi és őszinte érzéseinknek tudatában legyünk és ki is tudjuk fejezni azok felé, akiket szeretünk, akik fontosak számunka. Ide tartozik az is, amikor segítségre van szükségünk – azt is tudnunk kell kérni. A nyílt és őszinte kommunikáció, erőszakmentesen tálalva egy tanulható szokás. Ha egyszer megtanultuk, már könnyű nap mint nap gyakorolni, és érzékelni fogjuk, hogy a kiegyensúlyozottságunkhoz ez járul hozzá, minden szokásunk közül legnagyobb részben.
Sokan azt gondolják, hogy a közelség az intimitás valamifajta szexualitáshoz kapcsolódó szóhasználat, valójában sokkal többet takar. Ez a legmagasabb és legminőségibb formája két ember kommunikációjának és együtt létének, amely a feltétel nélküli szeretetről szól. Ez a fajta szeretet elengedhetetlen feltétele a toleranciának, az itéletmentes kommunikációnak, és a tiszteletnek a másik ember iránt.
Az élet telis tele van ismeretlen elemekkel. A legeredményesebben úgy közelíthetünk hozzájuk, ha ismerjük a saját értékrendünket, szükségleteinket és saját értékünket, hisz ez meghatározza, hogy mivel töltjük az időnket és mire költjük a pénzünket. Persze rizikós dolgok ezek, hasonlóan a sporthoz vagy a potenciális házakról ránk zuhanó féltéglákhoz. Ha a jelenben élünk, akkor nem hagyjuk, hogy a félelmeink attól, amit már mi megéltünk vagy amiket mások meséltek befolyásoljanak. Ha a jövőt és a hozzá kapcsolódó mi lesz ha-kat is elhagyjuk, akkor felszabadul az elménk a felesleges aggodalmak és spekulációk terhe alól. Néha az ismeretlen izgalmas, bevethetjük a józan eszünket, az intuíciónkat, a zsigeri érzéseinket, a szívünket – hogy vezessenek pillanatról pillanatra, feladatról feladatra.