Ahol Te vagy, ott van a Világ is.

"A te változásod nélkül a világ sem tud változni" - Krishnamurti

Út a csúcs felé – 10 tanulság, ami számodra is hasznos lehet

A Svájcban tavaszoltam. Olyan magasan, ahol a felhőkben sétálhatsz. Sokat túráztam és másztam… és gondolkodtam. Korán lettem vezető, korán vállaltam a döntéshozási felelősséget és később sokszor nyúltam mellé. Amikor úgy éreztem, hogy „felkészültem” vezetőként áttértem a tanácsadási területre és coachként vezetőknek nyújtok segítséget az emberileg kritikus pontokon.

Szakmai életem, coaching tapasztalatom és a svájci alpokban való túrázás 10 tanulsága.

1. Vannak idők, amikor tanácsadóid, segítőid, védőhálód nélkül kell boldogulj.

Azok akikre most számíthatsz, a sorsuk és a te sorsod alakulása folytán is nem mindig lesznek melletted. Ilyenkor is fontos, hogy megmaradj az utadon és merj továbblépni.

Nekem nagyon erős családi hátterem van. Hangosnak is mondhatnám a biztatást és tanácsaikat. Vezetőként, olyan élethelyzetekben, amire tudtam, hogy nincs rálátásuk éreztem meg, hogy végső soron az én kezemben van a döntés. Csakúgy, mint a magashegyi túraútvonalakon, a bokaficam és a zuhanás is a mi lépéseinken, döntéseinken múlik. Dönthettem: végigviszem amit elhatároztam, úgy, ahogy én szeretném, és megharagítok néhány számomra kedves embert néhány órára. Vagy alkalmazkodom, jó gyerek leszek és teszem, amit mondanak. Utóbbi könnyebb lett volna – sokszor. Szerencsére nem ezt láttam otthonról sem. Keményfejűnek, öntörvényűnek titulálva, gyakran egyedül, de a felvállaltam az elképzeléseimet és lépéseimet.

Hősködés volt? Sokszor úgy éreztem, hogy igen. Egyedül kellett haladjak? Igen. Jól sültek el a döntéseim? Végül szerencsés ember vagyok, jó üzleti érzékkel, nem nyúltam mellé. A hegyeken a korábban sérült bokámra is oda tudtam figyelni, nem tarthatott vissza semmi sem a jó lépésektől.

2. Minél magasabbra jutsz, annál nagyobb a felelősség súlya, annál kevesebb a társaságod.

Az utamon többször azért is szinte választottam az egyedül létet, mert akikkel együtt haladtam, azok néha megfordultak és rám öntötték minden dühüket, bajukat, szégyenüket, félelmüket. Érzékeny hallgatóság voltam mindig, megtaláltak a környezetemben küszködők a kétségeikkel. Volt olyan is, aki nem bírta, hogy – szerinte – jobban haladok, mint ő, vagy meg merek lépni olyan lépéseket, amelyeket ők nem – néha ennek is ittam a levét. Minden önfejlesztésem és realitásérzékem ellenére – bár tudtam, hogy ez az ő ügyük és sem hozzátenni sem elvenni az érzéseikhez nem áll hatalmamban – mégis bántott a helyzet. Az útkeresésem, a roskatag mégis megfelelőnek tűnő sziklák kiválasztása volt az én ügyem. Hogy érezzem, ahogyan éppen történhetne valami, amitől mindig óvtak és óvtam magam – én mégis haladok és lépek és csinálom. Szeretem ezt az érzést. Felfelé is mindig kukucskáltam, hogy látok e előttem haladókat, példaképeket… egy ideje már inkább csak a tudattal vigasztalom magam, hogy mindig vannak olyanok, akik fent vannak, azaz felküzdötték magukat, leküzdötték a félelmeiket, vállalták a körülményeket.

3. Ahogy bármit teszel, úgy teszel mindent.

Először a coachingban, majd a felsővezetői értékelő-visszajelző központokhoz találtam meg ezt a szlogent magamnak. A tetteim és az utam bizonyítvány rólam. Amikor megállok – egy időben gyakran sírtam – és egyre azt színezem magamnak, hogy mennyivel könnyebb is lehetne az életem. Játszom magamban a régi lemezt arról, hogy hol mit ronthattam el és a „mi lett volna, ha” című szomorú chansont. Van még a magánszámom az itt már ki is szállhatnék éppen – az életből is akár. Amit eddig mindig túlharsogott, a tettvágy, a szívósság, a kiválóság akarása. Aztán megtalálom az új gondolatot, az ötletet, ami lendületet ad és gyakran más irányba vagy épp járatlan erdőrészekbe visz. Valahogy úgy, ahogyan az egész életemet alakítom. Nálad ez hogy van? Ha a környezetedet kérdeznénk, mi tűnne fel nekik abban, ahogyan munkába jársz, ahogyan másokhoz viszonyulsz?

4. Ha egyszer eldöntöttél valamit, akkor már ne ülj le azon gondolkodni, hogy mi mindentől félhetnél még az ügyeddel kapcsolatban.

Ha azon gondolkodtam, hogy mi történhet – akár pillanatokra csak – az megrengette a léptemet. Az aggodalom bennem szokás szerint egész horror-mozikat indít be. Ilyenkor felerődösödik a kísértés, hogy hagyjam az egész mászást, kényelmesebb utakon visszafelé folytassam az utamat. Az út mentén ott voltak azok, akikkel nem tudtuk egymással a lépést tartani – elővett a lelkiismeretem is, hogy vajon helyénvaló volt-e, hogy elbúcsúztam tőlük. Vagy sikerült e szépen csináljam…és tudom, hogy gyakran nem volt nőiesen gyengéd és buddhai a búcsúm. Addig kavarogtam, amíg nélkülük mentem tovább – szabadságvágy? keményfejűség? Menni akartam és kész. Ellene mentem szülői elvárásoknak? Mást vettem célba, mint a korosztályomban lévő nők többsége? Fájt, hogy nem mehettem abba az irányba (gyerekek) is? Mint a romantikus keleti harcos filmekben: megküzdök magammal, a félelmeimmel, a kényelmességemmel és megyek, ill. mászok. Meg sem állok a célbevett csúcsig.

"Ha elég sokáig szenvelegsz egy gondolattal és elég mélyen beleásod magad, akkor az a valóságoddá válik." -Jill Koenig

5. A bátorság fejlesztésének leghatékonyabb módja, hogy időről-időre bátrak vagyunk.

Voltak élethelyzetek, amelyekben tudtam, hogy meg tudnám csinálni és valami mégis visszatartott… én vakmerőségnek is hívom, hogy csakazértis lépek. Ilyenkor még inkább. Mert figyelem azokat, akiket szerencsés sorsuk visz előre, aztán amikor egy komolyabb kihívással szembesülnek, akkor gyorsan meg tudják ideologizálni maguknak, hogy miért nem lépnek mégsem előre. Mások bátran lépnek ismert irányokban előre, majd visszatáncolnak, ha újdonsággal szembesülnek. Akik azért mennek előre, mert törekvőek, nem riadnak vissza a komoly munkától és rutintól, azokkal előfordulhat, hogy kiégnek. Erőből megy, nem bátorságból – mert a legnagyobb bátorság önmagunk és az új utak felfedezése.  Ehhez pedig folyamatos önmegfigyelés és edzés kell. Használnunk kell izmainkat, készségeinket, mert kihasználatlan állapotukban ezek visszafejlődnek.

6. Minél magasabbra jutsz, annál nagyobb a visszafordulás kísértése.

Ha valamit profi módon űzöl, mert sokat gyakoroltál és tudatosan haladtál előre, akkor ráérzel, hogy feljebb jutva megváltozik a légkör. Egy-egy döntésnek nagyobb a kockázata, nagyobbat lehet esni, a feltételek keményebbek és a konkurencia eszközei is szofisztikáltabbak. Többet kell költözni, messzebbre kell utazni, nagyobb természetességgel kell az éjszakát, személyes terveket egy-egy feladat elrendezése érdekében beáldozni. Ezt már kevesebben vállalják, legyen szó vállalati karrierről, vállalkozásról vagy barátságról. Ha nagyobb a kihívás az nagyobb lehetőségeket takar, de annál komolyabb kísértést jelentenek a korlátozó hiedelmeink. Önismerettel  és elkötelezett odafigyeléssel lehet ezeket csak leküzdeni.

7. Ha felérsz egy új szintre, vagy a csúcsra, mindig szánj időt az ünneplésre és az átgondolásra.

Gyakran hallom, hogy a célok azért kellenek, hogy az előrelépésre motiváljanak. Így lesz némely életből hajsza. A coachingban másoknál már nagyon odafigyelek arra, amit magamnál hosszabb időbe tellett meghonosítsak: ha eljutottunk valahova, akkor azt ünnepeljük! Örüljünk már magunknak! Vonjuk le a tanulságokat, gondoljuk végig milyen ügyesek voltunk és a következő körben mire tudunk jobban odafigyelni. Nekem gyakran gondolatom, hogyan tudnám a tapasztalataimat a hallgatóim számára (coachokat képzek) is érthető példákba önteni, a coaching gyakorlat nyelvére lefordítani. Ha elértél valamit, előfordul e, hogy a tanulságokat összefoglalod, hogy kollégákkal, családoddal megosszad?

8. Ha valamit erőfeszítések révén elérsz, újra és újra, akkor az újabb kihívások már könnyebben esnek.

Ha egyszer nekiindulsz, belelendülsz, akkor egyre-másra jönnek szembe az izgalmas kihívások. Visz a híred, visznek az eredmények, visz a bátorságod és a látni és kipróbálni vágyásod. Az újdonságok, a változatosság, akár a legkisebb lépések szintjén, az odafigyelés, a felerősödött tudatosság energiát ad. Életerőt nyersz a munkádból, még a rutin lépésekben is felfedezed az érdekességet, újabb és újabb megoldási módokat, verziókat. Részemről nem másztam meg igazán nagy hegyeket, de magamhoz képest erőfeszítést tettem és ez megerősített az élet egyébb kihívásaihoz.

9. Szenzációs a kilátás, ha felértél.

Vannak tapasztalatok, amelyeket csak az út végén, amikor feltesszük a pontot a személyes i-re, lehet megélni. A vége felől és fentről látható összefüggések, eredmények azok, amelyek engem igazán felvillanyoznak. Az életemben 3 évente következik be egy olyan változás, amivel egy új startkőhöz állok. Megmászom az új szakmai terület dombjait és hegyeit,  gyakorlással, kipróbálással, meglévő tudásomhoz hozzáméréssel és integrálással szakértővé válok. A „csúcsról” nézve feltárulnak összefüggések, újabb hegyek látványa, de a saját mélységünk is. Élesebben látszanak a többi hegymászók is, tartalmasabbak a beszélgetések a hasonló magasságokba jutottakkal és hatékonyabban lehet a még mászóknak is segítségére lenni.

10. Lejönni néha legalább olyan félelmetes mint felmászni.

A környezetem mint fáradhatatlan felfedezőt ismer. Ha egy szakmai csúcsra feljutottam, kiélveztem a látványt és segítettem a felfelé igyekezőket, még mindig elkezdem a mélységet firtatni. Eddig még soha nem úsztam meg nyomasztó kétségek nélkül, hogy vajon nem őrültség-e, szakmai öngyilkosság, egzisztenciális fejlövés otthagyni az elért csúcsokat. Ahogyan az élet is lentek és fentek folyamatos láncolata, az évszakok váltakozása, úgy már eleve az életünk ciklusaiból adódóan természetes hullámokon is keresztül megyünk. Érzelmileg még a hegymenetben lévő karrieristák sem ússzák meg kétségek és gyenge időszakok nélkül. Miért vállalkozna valaki arra, hogy egy jó szériája végére pontot tesz? Talán mert érzi, hogy nincs több tanulásértéke a további menetelésnek, már nem élvezi a hegyet, amelyet egykor életre szóló kihívásának vélt? Félelmetes a váltás? Igen. Otthagyni egy jó állást, belekezdeni valami egészen újba ésszerű? Innen nézve nem. Nemrégiben megismerhettem egy tehetséges felsővezető történetét. Szenvelgő időszakában volt már, de a munkáját még szerette. Váltásban gondolkodott, de még 2-3 évet úgy nyugtatta magát kihúz a cégnél. Egyik napról a másikra mondtak fel neki. Most megkönnyebbült, végre szeme lett az új csúcsokra is.

Az élet felfedezések sorozata, a lelkesedés és kíváncsiság az életszemléletünk elengedhetetlen része kell maradjon, ha vitálisan, egészségesen akarunk élni. Nem mindig kellenek csúcsok, de új szintek, kihívások - már az elhatározás, hogy nekifutunk - önmagunkban is megerősítenek bennünket. Amerikai mondás, hogy „maradj éhes”, keresd az újat. Találkozunk a csúcson!