Az utóbbi időben több ügyfelemmel beszélgetve is feltűnt egy jelenség (pontosabban: önkorlátozó hiedelem), mely akkor is megakadályozza, hogy a dolgokat lazán, egyfajta flowban érjük el, amikor pedig ehhez minden külső körülmény adott lenne. Vajon miért ragaszkodunk a „végsőkig” való küzdelemhez?
Van erről egy jó kis sztorim:
Egy férfi bemegy a cipőboltba, a szívélyes eladó odalép hozzá.
– Miben segíthetek, uram?
– Egy pár fekete cipőt szeretnék, a kirakatban láttam.
– Azonnal, uram. Lássuk... a maga lába úgy negyvenegyes lehet...
– Nem, harminckilenceset szeretnék.
– Bocsásson meg, harminc éve dolgozom a szakmában, és kizárt, hogy a maga lába nem negyvenegyes. Negyvenes még... talán, de semmiképp sem harminckilences...
– Egy harminckilenceset legyen szíves.
– Elnézést, megmérhetném a lábát?
– Hogyne, de akkor is harminckilenceset kérek.
Az eladó előveszi a mércét, és elégedetten nyugtázza, hogy a vevő lába tényleg negyvenegyes. A vevő egyre türelmetlenebb.
– Ide hallgasson: maga fizet itt, vagy én?
– Maga.
– Helyes. Akkor hozzon egy harminckilenceset.
Az eladó elindul a lábbeliért, útközben felsejlik benne: hát persze, biztosan ajándék lesz.
– Tessék, uram: harminckilences, fekete.
– Adna egy cipőkanalat?
– ...Föl akarja húzni?
– Persze.
– Magának lesz?
– Igen! Adná azt a cipőkanalat?
Több sikertelen próbálkozás után a vevő kínosan tekergőzve, valahogyan belepréseli a lábát, majd nyögve-sziszegve tesz benne néhány lépést.
– Rendben, megveszem.
Az eladó elszörnyedve nézi, majd megkérdezi, hogy csomagolja-e. Nem, a vevő a lábán hagyja, sőt, mi több, abban sántikál el a háromsaroknyira lévő munkahelyére. Pénztáros egy banknál.
Délután négykor, miután már több mint hat órája gyötörte a lábát az új cipő, kivörösödött a szeme, az arca kínba torzult.
Társa egész délután figyelte a szomszédos pénztából, és már aggódni kezdett érte.
– Mi van veled? Rosszul vagy?
– Nem. A cipőm...
– Mi van vele?
– Szorít.
– Mit csináltál vele? Beázott?
– Nem. Két számmal kisebb a lábamnál.
– Kié?
– Az enyém.
– Nem értem.
– Mindjárt elmondom – felelte fogait összeszorítva a férfi. – Nem túl élvezetes az életem. Igazából mostanában nagyon kevés kellemes pillanatom volt.
– És?
– Ezzel a cipővel gyötröm magam. Rettenetesen szenvedek, az igaz... De néhány óra múlva, amikor hazaérek, és leveszem, el tudod képzelni, milyen élvezet lesz az nekem? Micsoda élvezet, barátom!
(Jorge Bucay nyomán)
Hát ez kész őrületnek tűnik, nem igaz?
Mégis, számtalan esetben fedezhetünk fel ugyanezt a mintát, akár a saját működésünkben is. Nem csoda, hiszen nagyrészt ezt kapjuk útmutatásképpen a neveltetésünk során, ezt plántálják belénk egészen kicsi korunktól fogva a szüleink, tanítóink, főnökeink:
"Csak az ér valamit, amit erőfeszítés árán ér el az ember."
Pedig ez egy nagy marhaság, ha jobban belegondolunk, könnyen rájövünk, hogy nem így van, mégis úgy élünk, mintha megkérdőjelezhetetlen igazság lenne.
A "szükségszerű erőfeszítés" gondolata valójában egy társadalmi kreáció, mely – mikor milyen ideológiák mentén – meglehetősen szigorú velünk, közemberekkel. Hiszen az a kiindulópontja, hogy az ember lusta, gonosz, egoista és hanyag, s bizony folyton erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy megjavuljon. De vajon tényleg ilyenek vagyunk?
Erről jut eszembe egy régi emlék: a megsárgult, negyvenéves emlékkönyvem lapja, melyre ezt írta a kedves, egykori angoltanárnőm:
"Az ember nemes, segítő és jó" – ilyen légy te is, kis Kriszti!"
(Drága Irma néni, hát igyekszem, igyekszem...)
Szóval, melyik nézőpont visz inkább előre a céljaink felé?
Ideje hatástalanítani azt a csapdát és tévhitet, hogy csak az az eredmény ér valamit, amibe hatszor belepusztultál, amíg vérrel és verejtékkel elérted. Ez ugyanis egy önmagát beteljesítő hiedelem, egy negatív jóslat, mely könnyen önsors-rontáshoz vezethet.
Bizonyára te is ismersz olyanokat, akik önmagukat szorítják korlátok közé – időben, pénzben, erőforrásokban, segítség el(nem)fogadásában –, hogy aztán a végén emberfeletti küzdelem árán jöhessenek ki "győztesként" a helyzetből.
Ők azok, akik tudattalanul elkezdik kényelmetlenül érezni magukat, amikor azt érzékelik, valami túl könnyen jön... Gyanús, nagyon gyanús!
Ilyenkor addig mesterkednek, addig forgolódnak, amíg egyszerűen MEGCSINÁLJÁK maguknak az akadályokat.
Félreértés ne essék: mi sem áll távolabb tőlem, minthogy léhaságra, felelőtlenségre csábítsak bárkit is! A szükséges munkát nem lehet, nem kell megspórolni.
DE. Engedjük meg azt is, hogy valami olykor "csak úgy", könnyedén, úgymond a sors kegyéből összejöhessen nekünk is (igen, nekünk, és nem csak XY-nak :-)
Mert ettől még nem leszünk csalók.
(Záradék: ha a fent írottak rád egyáltalán, nyomokban sem vonatkoznak, akkor kiutalok neked egy baráti, szívből jövő vállon veregetést. Ja, és továbbítsd a cikket egy olyannak, akinek szerinted "éles" lehet a téma! :-D )
Kapcsolódó tartalmak:
Lemma Coaching Bt.
cím: 1012 Budapest, Attila út 125. 4. em. 2.
cégjegyzékszám: 01 09 892862
Adószám: 23255641-2-41
Felnőttképzési intézményi nyilvántartási szám: 01-0269-06
képviseli: Wiesner Edit
e-mail: info[kukac]]elni-tudni[pont]hu
